­­A nagy magválogatás

• 20 + 1 tasak festőnövény – vetőmag
• A Botanika saját termesztése
• ‘Észak’, ‘Dél’, ‘Kelet’, ‘Nyugat’ egy dobozban
• Vetési, gondozási és felhasználási útmutatókkal

Indiai indigó /Indigofera tinctoria/

A természetes festés nagy enciklopédiájának vaskos kötete gyakran nyílik a gyanútlan olvasó kezében ugyanott. A szamárfülesre lapozott fejezet egy keletről érkező hódító lebilincselő krónikája.

A biológia ízetlen tréfája, hogy nincs az a burjánzó, buja levél melyből közvetlenül valódi zöld nyerhető. A növényi klorofill jótékonyan, mind-mind a fotoszintézisre megy el. Ezért a kelmefestő színeket kever azaz rétegel. Bázisnak kék, majd sárga fürdőbe meríti a zöldülni vágyó textíliát. A sárgához elővehet rezedát vagy zsoltinát, akár hagymahéjat, gránátalmát, de a kékhez; – ha csak teheti – kecses kis szelencékből valami keleti egzotikumot választ. Régi idők patinázott homokjaként pereg az üstbe, a porrá őrölt festőnövény az indigó…

Ez az másfél, alig kétméteres félcserje megél bárhol tengerszinttől, nagyjából a Mátra magasságáig – de csak trópusi, szubtrópusi éghajlaton vagy beltéri szobahőmérsékleten. Indigoferákból a Himalája déli része és a trópusi Afrika a leggazdagabb. Ausztráliában nem őshonos és Európában sem, hova csak a kora középkortól, a viszontagságos selyemút hosszú közvetítőláncain jutott végül nagyon lassan el.

Jószolgálatukért, a messzi keletről Velencébe és Genovába hazatérő kalmárokat; – mint Marco és Niccolò Polo – busás haszonnal kárpótolta, míg a gályák legénységét a ragyogó ‘genovai kékbe‘ öltöztette fel. A nimes-i takácsokat is lenyűgöző ‘Blue de Gênes’ szerencsésen találkozott a franciák; – ‘Serge de Nimes‘ – sávolyszövéses technikájával. Az eredmény egy igen tartós, indigózott marinéró lett, amit az angol kereskedők; – maguk között fonetikusan – csak ‘Denim blue jeans’-ként népszerűsítenek majd.

De 1305-ben a gazdasági és minőségi érdekeikre meglehetősen érzékeny európai viszonyok még korántsem kedvezőek erre. A velencei kelmefestők törvénykönyvük; – a Mariegola – ‘aranyszabályaival’ szorították szűkös keretek közé a marginális pigmentnek, csak másodrendű ásványnak osztályozott keleti színezőport. A festőcsülleng, sőt a méregdrága ultramarin hamisítására is alkalmas indigóval szemben akkora az ellenállás hogy a híres firenzei gyapjúkészítők 1317-es alapszabályukban már egyenesen be is tiltják használatát. A befolyásos Arte della Lana kimondja az egyezményes itéletet:

‘Nullus de hac arte vel suppositus huic arti possit vel debeat endicam facere vel fieri facere’

‘Ezen céhből senki se merjen és még csak meg se próbáljon festeni vagy akár mással festetni vele’.

A XV. század elején egy-egy velencei és firenzei tanulmányban már fel-fel bukkan az indigó selyemfestős receptúrája, sőt 1416-ban Barcelónában rövid időre engedélyezik is a festőkádas használatát. Az óvatos kezdeményezések ellenére még száz kerek esztendő várat magára, hogy megtörjön a vihar előtti, kísértetiesen hosszú csend.

A nagy felfedezésekkel közvetlen tengeri út nyílik a nyugat-indiai partokhoz. A portugál karavellákról már látni Kollam kikötőjét, az indigópaszta termelés epicentrumát. 1516-ban Duarte Barbosa megkerülve a Jóreménység-fokát először hoz nyugatról indigót és ezzel egycsapásra törik meg minden rendeleti jég, és szakad át minden protekcionista gát. A holland és az angol Kelet-indiai Társaságok immár versenyfutásban szállítmányoznak Európába. Ezzel egy időben a spanyol és francia gyarmatosítók őshonos indigofera fajok termesztésébe kezdenek Közép-Amerikában. A több forrásból és egyszerre beáramló olcsó, ugyanakkor minőségi festékimport tragikus csapást mért az európai csüllengtermesztésre és az iparág teljes válsággal szembesül.

1771-re a legnagyobb szállítmányok már a Karib-térségből; – Santo Domingóból, Saint Martinból, Marie-Galante-ról, Marinique-ról, Tobagóból, Cayan-ből – és az észak-amerikai gyarmatokról érkeznek, meghatványozva a beirányuló rabszolga-kereskedelmet. Az indigóbehozatal immár meghaladja az összes többi importcikk együttes értékét, a cukor és a kávé kivételével. A kizárólagos monopóliumokkal és hajózási törvényekkel lassan felgyülemlő kereskedelmi érdekellentéteket végül a függetlenségi háború zárja le.

Amerikai és karib-tengeri gyarmataik elvesztése után, a britek immár az indiai ültetvényeikre és gyáraikra fordítják figyelmüket. A kiterjesztett indigótermesztés; – egy teljes évszázadig – ugyan fojtott befolyást gyakorol még a világpiacra, de a helyi mezőgazdaság egyéb ágazataiban hiányt és általános éhínséget generál. Minden törekvés ellenére, a több mint másfél millió lekötött hektár évtizedeken belül mindössze csak párezerre apad. A kényszertermesztés ellen protestáló Mahátma Gandhi függetlenségi mozgalmánál is nagyobb erő lép a történelem színpadára.

Ki kardot ragad, kard által vész el, tartja a mondás. Ipari szintézisének 1897-es felfedezésével a természetes indigó hosszú-hosszú tündöklését követi éppoly gyors hanyatlás. Az új trónkövetelő egy mesterséges anilin kőolajszármazék. A szintetikus indigót kifejlesztő és a kémiai Nobel-díjat bezsebelő Németország 1904-re már nyolcszoros bázisnövekménnyel exportált. Ezen a ponton akár át is lapozhatnánk az enciklopédia; – a nagy festőnövények alkonyát bemutató – fejezetére. De mégsem tesszük.

Az indigótermesztés ha csak szorványosan is, de megmaradt Dél-Indiában és Nyugat-Afrikában a növényi festők vegetációs szolgálatában. Közép-Amerikában az ősi azték mezőgazdaság alapjain a XX. század végére a reneszánszát kezdi élni az indigotermesztés. El Salvador 2005-ben 2 tonna, 2025-ben már 5 tonna indigóport exportált. Az indigózott textília, nemcsak kuriózum, hanem egy-egy luxusmárka csúcsterméke lett. A látványos feltámadásnak nem bármiféle nosztalgikus vagy fenntarthatósági, hanem tisztán technikai és üzleti magyarázata van.

A természetes indigófesték; – mesterséges kihívójával szemben – nem egyetlen pigmentből áll. Az egyéb összetevők; – mint az antioxidáns flavonol-kaempferol vagy az izomer indirubin – tartalmaz bizonyos vöröses vagy zöldes alaptónusokat is. A különböző rétegek és pigmentek keveredése egyfajta irizáló mélységet ad a pamutszálakban melyek a vegyszeres kezelés hiányában rugalmasabbak is maradnak. Ez egy melegebb és komplexebb, vibráló kéket eredményez amely viselőjén szinte életre kel. A használattal az anyag alapszine nem szürkül vagy fakul, sokkal inkább egy antikos patinára vált a kék teljesen váratlan változataiban, melyeket majd háromszáz évvel korábban Antoine Janot délfrancia kelmefestő a Saint-Chinian-i katonai ruhagyárban; – gondos előrelátással – színmintákkal regisztrált. Ezek a maival pontosan megegyező árnyalatok a

‘törtfehér, kecseskék, égszínkék, azúr, égikék, királykék, törökkék és varjúszárny’.

Az indiai indigóval vagy japán festő keserűfűvel akár harmincor is merített és hónapokig fermentált pamut ára csillagászati is lehet. A japán Momotaro vagy Samurai jeans ‘gold label’ azaz kézműves denimjei; – hosszú várólista alapján – a farmer átlagár hússzorosán kelnek szinte azonnal el.
…
Féltve őrzött szelencében Indigofera tinctoria. A ‘kék arany’ vagy az ‘ördög palettája’. Szenvedést és háborút szító bűnbak vagy csak kiragadott szereplő a történelem gyarló sodrában? Teszi fel a kérdést magának a festő, mielőtt a bűvös fürdőbe engedi végül a türelmesen várakozó textíliát.

Kulturális hagyatéka annál jóval gazdagabb hogy az újabb korok bármiféle morális vádalkuját viselnie kelljen. Hiszen Krisztus előtt ezeregyszázban az ókori Atharvavéda gyógyító mantrái már megéneklik az ‘aszikni’ azaz a nagyon sötét, bőrbetegségekre javallott kenőcsöt. A Krisztus utáni hatodik század szanszkrit tezauruszában Amaraszimha halhatatlan kincsei közé emelkedik a ‘droni’ vagyis az indigókád motívuma. Pár évszázaddal később Hemchandra füveskönyve a Nighantuśeṣa részletezi is magát a csávázás technikáját. A X. századi szatíra Samaya Mātrikā-ban avagy a ‘kurtizánok kalauzában’, a kasmíri költőfenomén Khsemendra már egyenesen öltözködési praktikumként ajánlja értő közönsége figyelmébe az indigózott textíliát.

‘Nagyon-nagyon mélykék, avagy az éjszakai, titkos találkák sötétbe burkolódzó misztikus leple’.

Mégis, alig száz évvel később a Vaijayantī-kósában, a középkori szanszkrit irodalom gyöngyszemében dícséri a filozófus Yādavaprakāśa talán a legszebben a ‘bhāravāhī sthira’-t, azaz a kéket

‘Mi sosem fakult el és nem is múlott el, mert tündököl és él, csak a hegy, csak az volt olyan és volt vállain az ég’.