­­A nagy magválogatás

• 20 + 1 tasak festőnövény – vetőmag
• A Botanika saját termesztése
• ‘Észak’, ‘Dél’, ‘Kelet’, ‘Nyugat’ egy dobozban
• Vetési, gondozási és felhasználási útmutatókkal

Mézgás éger /Alnus glutinosa/

Egyszer mikor nyárvégen a méhektől zsongó festőkertet bejárta már a szüreti kosár, az addig jótékony árnyat adó csöndes óriást is érdemes a telek alján egy kis színezékért megkeresni. Nem lehet teljes a textilfestő palettája a tölgy, a vadgesztenye, a narancseper vagy a dió üde harmóniája nélkül. Színtartóssághoz és élénkséghez a fakéregből, termésből, levélből vont csersavas pác vászonmunkáknál már egy kötelező kellék. A természetes festésben a fontos lombhullatók; – mint a domináns tölgy vagy a markáns dió – mellett kér magának ezek okán hasonló figyelmet egy misztikus alkimista, az éger.

E mérsékelt égövi nyírfaféle latin elnevezésének rendszertani eredetét az etimológia több irányból is körbejárja. Ha az időben vissza kellő távolságra merészkedünk az ‘Al’; – melletti, közeli – és az ‘Ian’; – folyópart – kifejezésekkel a kelta hitrendszer egyik fontos motívumához érkezünk.

‘A fa mely a folyó partján terem’

Valóban, az éger extrém tulajdonságaival jól illeszkedett a keménységet, erőt és varázslatot kendőzetlenül hirdető és a fákat külön szentségbe tartó kultúrkörbe. Patakparton, nedves közegben érzi igazán jól magát. Csírázáshoz agyagos, kötött talajt igényel. Nedvzáró képessége közismert. Szárazon fülledékeny, könnyen rothad. Kárpótlásul víz alatt szerkezete drasztikusan zsugorodik és gyakorlatilag száz években számolva; – kis túlzással – örök életűre szilárdul. Már a vaskortól lakták a tavakra, vizekre emelt, nagyobb biztonságot adó cölöpházakat a brit szigetektől egészen a késő középkori Velencéig és Amszterdamig melyeket; – halovány közhellyel – még ma is éger tart. Nyersen kiválóan faragható. Kancsók, kupák, mocsárjáró fapapucsok, fáklyák, harcra termett pajzsok alapanyaga a kelta kézműveseknél. Szárítva fűszeresen illatozik, gyúlékony és kristálytisztán ég.

A meglepő attribútumok mögött valójában egy reaktív, laboratóriumi képességű kémiai rendszer áll. Ismert tény hogy a fa gyökérzete szimbiózisban a légköri gázok megkötésével a talajt nitrogénnel dúsítja. Az úgynevezett kemotaxis révén a szövetekből a gyökérzetbe koncentrált flavonoidokkal édesgeti; – szó szerint – magához az ökoszisztémában lézengő nélkülözhetetlen talajbaktériumokat. A gyökérszőrökön csomókba szerveződő szorgos baktériumtelepekben már egy nitrogenáz enzim oxidál nitrogénből és lebomló szerves ammónium vegyületekből hasznos nitritet. A fotoszintézissel nyert poliszacharidokért azaz cukrokért cserébe ezzel nemcsak a pionírként sarjadó gazdatest égert trágyázza, de felkészíti a talajt a szukcessziós fajok és további növénytársulások fogadására is. Már annál kevésbé ismert részlet hogy a nitrit a talajkőzetben rejlő karboxilátok felszabadításával mobilizál tápanyagot. Azaz lebont minden alkáliát az egyetlen nemesfém arany kivételével ami ugyanúgy a gyökérzeten keresztül szívódik fel és oldatlanul jut az ágrendszerbe. Hogy a molekuláris kémiában járatlan, ám környezetét jól ismerő archaikus ember mindezek tudatában alkotott vagy sem, kétséges. Ám bizonyos hogy vésett kardok, berakásos sisakok, ragyogó ékszerek, fibulák és érmék edződtek a kelta kovácsok és aranyművesek keze alatt a földbe döngölt, faszenes kemencék perzselő égertüzében.

A gazdagon burjánzó folklórhoz és biológiai ismerettanhoz adhat e bármit a növényi festés empirikus tudástára? Csak részben. A mézgás éger toboza tizenöt, kérge inkább húsz százalék színezéket tartalmaz, melynek feltárt összetétele hiányos. Jellemzően vízben oldódó csersavak, flavonok; – mint a kvercetin glikozid – és egy, a kéreg oxidációjával aktiválódó, tudományosan mindeddig azonosítatlan flobafén jellegű pigment keveréke. Kérgével inkább sötétebb tónusú földes-vöröset, tobozával melegsárgát, vasgálic hozzáadásával már tiszta szürkét festhetünk. Bár lábjegyzetbe kívánkozik hogy az elfogult kelmefestő az elkészült sűrű, testes festőlébe olykor hajlamos a megcsillanó aranyport is makacsul belelátni, gondolatban egy elismerő főhajtással a természet nagyszerű alkimistája előtt.
…
E hirtelen nőtt, nyúlánk, repedezett kérgű, enyhén ragacsos, mégis impozáns zárvatermőre szinte triviálisan telepedett rá a kelta asztrológia, a vaskori és a modern ember szakralitása. Víz és tűz, tűz és víz. Halandóság és újjászületés. A pogány hiedelemkörben a cölöpökre, rönkökre fűrészelt éger praktikus híd a ködös lápvidéken, épen hagyva már átjáró a világok között. A hold harmadik ciklusában az útkeresés, az alkotás, a nagyszerűség és feltámadás méltó szimbóluma. Ahogy magasodik, szélesre tárt ágait tündérek tartják, lebeg az örök éter dicsőségében félúton ég és föld között.